szárazág-bottal köhécselve jár,
lába nyomán vadvizek fakadnak,
s zörren a szélben a tengeriszár.
Szeme sarkában ezüst pókháló,
s a fény az arcán öregesen nevet,
ha kong a hordó és csordul a must
nyár szőlőhegyén,ha áll a szüret.
Alkonyba tűnik,ködbe enyészik,
aszott kezére dérharmat tapad,
ruhája régi pompáról beszél,
színes,ragyogó,bár itt-ott szakadt.
Öreg tarisznya húzza vállát,
melyet vinni már alig-alig győz,
Sírón susog a nádszál utána,
nyár végi úton ott ballag az Ősz.
Fekete István: Múlik a nyár
Lennél-e kedvemért felhő,kapkodó szél?
Lennél-e kedvemért széllel szálló levél?
Lennél-e értem pitypangbóbita,
ha én lennék az ősz hűvös sóhaja?
Szabolcsi Erzsébet
csendje lett a vágyunk,
szívünkbe halkultak
tücsök-szólamok,
s elillant őszünk
bíborfényű táncán
már emlékké váltak
a régi sóhajok.
Ha keresnénk egymást
a tegnap illatában,
tűnődő álmaink
megfakult nyarán,
csak lebbenő árnyként
integet a múltból:
Az egyszer volt....
hol nem volt....
nem is volt talán....
Kormányos Sándor: Egyszer volt....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése